Az erőszakos forradalmak történetében perverz, de szinte megkerülhetetlen jelenség, hogy az első hősies napok után egy színtelen bürokrata örökli a vezetés köpenyét. Az orosz forradalomban Lenint inkább egy döngölő Sztálin követte, mint a káprázatos Trockij. Az ünnepelt Jefferson még az amerikai forradalom után is alig jutott be elnöki hivatalba két párt törzsvendége között. Ez alól a francia forradalom sem volt kivétel. Mirabeau Danton és mások zsenialitása és idealizmusa után, akik a forradalmat létrehozták, egy gátlástalan és érzékeny burzsoá jogász kezébe került, aki elveszett az első főrendek hátsó padjaiban. Sztálinhoz hasonlóan Robespierre is fáradhatatlan pártszolgálattal és aprólékos odafigyeléssel emelkedett fel, végül pedig a forradalom igazi hőseinek kivégzésével. Sztálinnal ellentétben azonban Robespierre zseniális szónok volt, akit végül a guillotine-on pusztított el az a terror, amelyet riválisai kiiktatására keltett. A Robespierre: Az erény hangja című könyvében Otto J. Scott ironikus portrét alkotott a hatalmi képmutatásról. Ez az életrajz az erkölcsi arroganciáról, az önjelölt erényről és a brutalitás hatékonyságáról szóló tanulmány a politikai vezetés pozíciójában; ez azoknak az eseményeknek a megismétlése, amelyeket Robespierre a rémuralom megszemélyesítőjévé vált. Ezt a politikai feltételt azóta túl gyakran ismételték meg. . Nyelv: angol